Arról a fehér fényről van szó, igen. Ott az alagút végén. És a kellemes lebegésről, ami állítólag van olyankor. A felülrőlnézett önmagam testéről.

Mindig is biztos voltam abban, hogy ez csak egy mese. Hogy meghalni az sokkal rosszabb, mint bármilyen módon élni. Nem hiszem, hogy a rákos apám, aki a karjaimban fulladt bele a saját vérébe, utólag azt mondaná: az a fénylő világosság, na az nagyon megnyugtató volt.

Magam úgy gondoltam, ez egy tudattalan emlékkép lehet, amit az agy vetít vigasztalásul az utolsó pillanatokban: a hüvelyen át (vagy akár a hasfalból kiemelten) az első fényeket meglátó magzat tudattalattijában mélyen elásott első emléket, hogy (perverz módon) az legyen az utolsó is.

A legújabb kutatások fényében úgy tűnik, nem kapirgáltam rossz helyen, de másról van szó. Igaz, hogy az agy játszik, de nem úgy, ahogy képzeltem. Hanem így:

http://index.hu/tudomany/biotech/2009/10/09/megfejtettek_a_halalkozeli_elmenyek_biologiai_hatteret/

S ha mindez igaz, márpedig az ember iszonyú komplex, de mégis oly törékeny szervezetét nézve mindez nagyon is hihető, ideje eltenni a polcra ezeket az önvigasztaló dolgokat, mint lélekvándorlás (21 gramm), menny és pokol,  megváltás és penitencia, mert az ember olyan csupán, mint egy TV. Bekapcsoltatik, működik, elromlik és megy a szemétbe.

És aki reménykedik fehér fényekben, angyalokban és effélékben, az baromira meglepődne majd, a maga idején --  de nem fog, mert simán csak kilövi a létezését önmaga rendszere, és arra sem lesz ideje, hogy meglepődjön.

Élni néha nagyon nehéz. De meghalni még nehezebb.

Főleg úgy, hogy elmúlásodért nem kapsz semmit cserébe.