Egyszer elkezdtem írni egy mesét az épp akkori kedvesemnek -- ő az egyetlen nő, akinek mesét kezdtem írni. No persze, nem lett kész soha, de ez a pár oldal, amit egy szuszra írtam le 2004 ősze egyik éjjelén, mégis neki szólt. (Persze, azután elvesztettem ezt a mesét. És azt is, akinek írtam. Kétszer is elvesztettem Őt: egyszer az én hibám volt, egyszer az Övé.
A koncepció nem volt más, mint hogy két teljesen különböző kinézetű „lény” találkozik valahogyan és rájönnek, hogy a külső, a test, az csak egy dolog, valójában lelkileg ők teljesen egyek, bárhogy is hívják őket és bárhogy is nézzenek ki.
Na most kb. ezzel a sztorival keresett 1 év múlva pár száz milka dollárt Hollywood a Shrekkel. Esküszöm, hogy nem beszéltünk össze. De hogy ők nem hívtak fel, hogy „hello, épp most gazdagodunk meg az asztalfiók-ötletedből”, az biztos.
És most jön az egész kurva élet lényege.
Ezúton üzenem annak a bangladeshi lánynak, aki most 17 éves, ül egy sátor előtt és marhatrágyát dobál a tűzre, hogy ő az, akit nekem teremtett a sors, pedig ő teljesen más, mint én, de attól, hogy ő 3 hete nem fürdött, és a bőrét kicserzette a monszunszél, én meg márkás tusfürdőket használok, mégis lehet, hogy ő az, aki az én párom lehetne.
Mert mindenkinek megvan a társa valahol: vagy 1000 kilométerre, vagy 1000 évre.
És a mese eleje így szól (vége nincs, közepe sincs, de nagyon szeretem, mert akartam valamit mondani vele, és mert olyasvalakinek írhattam, aki meg is értette):
*****
A lótalpú királykisasszony (LK) kissé mélán nézte magát a díszes faragású tükörben. Ma fejezték le a 17. kérőjét, és a kezdeti borzongás, amint a lenyakazott testről a fej a sárba csuppant a tőke alatt, már kezdett veszteni a varázsából. A LK voltaképpen nem is értette, minek ez a felhajtás a lovagokkal, hiszen ők csak lovagok, izzadt lábú konzervdobozok, akik ugyan nagyszerűen tudnak lándzsát törni és ékes dalokat énekelni, na de a lótalpúság lényegéről fogalmuk sem volt, s mint ilyen, ebben a vonatkozásban nem sok hasznukat lehetett venni.
Akkor már inkább egy ló – gondolta a LK, bár valami sejtése neki is volt, hogy a lovaknak sincs talpuk. Csak neki volt. És ez nem volt túl vidító gondolat, és a látszólagos ellentmondásra, miszerint ha a lovaknak nincs lótalpuk, neki akkor hogyan lehet, nem volt kedve eltöprengeni.
A nap kezdett lebukni, és lévén szüret hava, ez azt jelentette, hogy közelített az
az esti bőgés ideje. Nosza – gondolta a LK, és már éppen hozzá is fogott volna, amikor kopogtak szobája ajtaján.
Muszáj? – gondolta a LK. Kezdett kissé társaságkerülő lenni. A lótalpúság egy idő után eluralkodik az ember gondolatvilágában, az ember csak erről tud beszélni, erre koncentrál, és valahogy azt érzi, egyedül van a világon. Mert senki sem tudja, milyen érzés is a lótalpúság. Csak az, akinek van.
A LK néha úgy érezte, ez az egész hajcihő, a korona a fején és a díszes köntösök mit sem érnek, ha egyszer ő nem olyan, mint mások. Hiába tölthetné el elégedettséggel, hogy ő szép és művelt, s hogy vitte valamire, mert hiszen királykisasszonynak lenni mégis csak karrier, nemdebár, még akkor is, ha nem saját erőből lett azzá, hanem csak úgy belecsuppant az egészbe. De ez most mellékes kérdés. Szóval éppen boldog is lehetne, csak éppen képtelen rá.
Megint kopogtak. A LK el is felejtette, hogy azt kellene mondania, szabad. Csak ült a tükör előtt, lótalpát lógázta a karosszékből, és arra gondolt, hogy le kellene mennie apja pincéjébe, egy üres butellában felhozni egy kis finom bort, és azt művelni, amit a parasztok lerészegedésnek neveznek, és talán akkor előjön, amit nem lát most, és nem látja majd azt, amit látni sem szeret.
Kopp, immár türelmetlenül. A LK egy pillanatra elképzelte, hogy megfogja azt a kristályvázát, ami ott fekszik az asztalán, azt mondja: tessék, és amikor az a szolga, aki éppen be akar jönni, mert például hozza az éjjeli puncsot, amitől olyan jót lehet aludni, és bedugja a fejét, a váza ott fog szétrobbanni az arcán, és feltehetőleg igen erősen vérezni fog, ami kellően borzongató ugyan, de valahol mégis érdekes, és hát mégis csak egy szolga, majd kap flastromot a felcsertől, meg néhány tallért, de mi van, ha a szilánkok levágják a fejét, és az elgurul a szőnyegen, és megáll a LK lótalpa alatt?
Az elgondolás több volt, mint izgalmas. A LK ám csak sóhajtott (még egy elgurult szolgafejhez sem volt kedve) és azt mondta:
– Tessék.
Az ajtó kinyílt. A váza szerencsére maradt az asztalon, mert a király maga jött be az ajtón. Nem jó ómen királyokat fejbe vágni vázákkal. Határozottan nem jó.
A király szuszogva csukta be az ajtót, kissé kövér ember volt, a toronyszoba pedig magasan. A király mindenesetre hiú ember lévén nem akarta a lelkét kiköpni, pedig közel volt hozzá a 47 lépcsőfok után, így csak szuszogott erősen. Ámbár fáradtnak lenni még mindig jobb, mint lótalpúnak.
A LK arra gondolt, hogy egyenesen beleüvölti az apja arcába: Nekem egy iskolát végzett bölcs ember kellene, aki érti a lélek rezdüléseit, nem pedig egy ostoba lovag! Atyám, miért ragaszkodsz az ostoba viadalokhoz, mikor semmi nem oldódik meg tőle, és én csak bőgve ülök tovább a szobámban?
De nem szólt semmit, csak nézte öreg apját, a királyt, aki jót akart, csak nem tudta, hogyan tegye. És amíg apja végre kipihente magát, és elmondta, amit akart, a LK arra gondolt váratlanul:
– Ennél még egy ... bejglilábú bányabékának (BB) is jobb lehet.
És bizony jó, hogy csak gondolta ezt és nem mondta ki, mert legalább ketten lepődtek volna meg rajta úgy istenigazából: a király és maga a BB.
>>>>>
A BB mindenesetre minderről mit sem tudott, de ha hallja e gondolatot, határozottan cáfolta volna. Ki-be mászkált a bányából, húzta maga után azt a követ, amit kimunkált, egy kis fonott kosárban. Nem is igazán tudta magáról, hogy ő BB, mert a maga nyelvén nem így hívták magukat ezek a szerzetek, csak az emberek ragasztották rájuk ezt az elnevezést, bizonyára gúnyból. A BB ezzel sem törődött, csak azzal, hogy neki dolga van a bányában, és hogy az apja, nagyapja, dédapja is ezt ezt a munkát végezte. Monoton egy élet volt, de biztos megélhetést adott, mert mindig előbukkant néhány ragyogó pipacskő, amit a királyi kincstár aztán megvásárolt, mert kellett az uraságok ruhájára dísznek.
A BB nem látta sohasem a királylányt, még rajzon sem. Így azt sem tudhatta, hogy amit a királyi udvarban lótalpúságnak neveznek, azt a bányavidéken bejglilábúságnak hívják. Csak míg a BB-kon jól látszott ez a kis formai eltérés, addig a királykisasszonyokon ezt jól lehetett palástolni, mondjuk egy hosszú, földig érő – palásttal. Meg aztán, ki mert arra gondolni, hogy a királykisasszony baja lehet egy egyszerű bányabéka baja is? Hah, micsoda felségsértés lenne.
Persze, a BB-nak nem volt ideje ezen gondolkodni. A nehéz munka leegyszerűsíti a gondolatok áradását, gazdaságosabban elmélkednek a kemény munkát végzők, és nem fecsérlik energiájukat fölös lelki viharokra. A királylány ezt megtehette, ő általában unatkozott. A BB ellenben szinte soha.
A BB ráadásul nem panaszkodott soha a maga bejglilábúságára. Voltaképpen úgy tekintett rá, mint valami természetes dologra, ami van. Másrészt, ha néhanapján lejutott a hegyekből a vásárra, ami a bányavidék alján volt egy városban, ahova a hegyi emberek, bányabékák és más szerzetek vitték le a hegy kincseit, hogy pénzre, eledelre és más javakra cseréljék, nos, akkor láthatta, hogy a többi szerzetnek semmiféle bejglilába nincs. Vagyis, még különlegesnek is érezhette magát, és ez voltaképpen vidám gondolat. Mert aki egyedi és eredeti, annak nincs szégyellnivalója. Ha pedig van, azt sem ő gondolja, hanem a többi lények.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a bányabékák ostobák voltak. Nem, nem. Csak éppen nem voltak túl műveltek. Hol is tanulhattak volna például betűvetést, mikor siheder koruk óta a föld alatt dolgoztak? De megvolt a magukhoz való eszük attól még, hogy nem törték feleslegesen a buksijukat és nem elégedetlenkedtek mindenen. Másrészt a kemény élet miatt nem is nevettek sokat, csak ha módjuk volt rá, az pedig nem sokszor volt.
– Még mindig jobb nem nevetni, mint állandóan vihogni valamin és nem is érteni, miről van szó – mondta volna erre egy bölcs öreg BB, aki már nemzedékek óta túrta a hegy gyomrát a pipacskő után. A mi BB-nk erre bólogatott volna lelkesen, bár nem tudta pontosan, mi is az a ’vihogni’.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy a BB-ák szomorúak voltak. Csak éppen nem voltak vidámak. A hegy gyomrában nem különösebben nyílt mód mulatságok tartására, így hát annak örültek, hogy nem volt miért szomorkodni. És ez néha sokkal jobb, mint szomorkodni valamin, miközben tengernyi okunk lenne örülni, de képtelenek vagyunk rá.
Ha a BB tudta volna, hogy a bejglilábúságot a királyság szívében lótalpúságnak nevezik, nem értette volna, hogy a királykisasszony miért is olyan szomorú miatta. Megvonta volna a vállát, ha lett volna válla, de ennek híján legfeljebb a fejét csóválta volna, ha lett volna nyaka. Nos, mindenesetre ezen okok miatt inkább csak nézett volna a dülledt szemeivel, amit kikezdett már kissé a por és a sötét, és arra gondolt volna: minek ez az egész butaság, amikor nincs szebb annál, ha meglátjuk a napot, amint az égen ragyog?
A palota és a hegyek tehát azonos dolgokat merőben különbözően láttattak. Érdemes lenne úgy fűzni mesénket, hogy a lótalpú királykisasszony és a BB találkozzanak, és ettől mindkettejük elméje és lelke új élményekkel, gondolatokkal és érzésekkel gazdagodna. Mondhatni, rácsodálkoznának azon, hogy mennyire egy cipőben járnak. De ez a hasonlat azért sántít, mert a BB-nak nem volt cipője.
Nos, a mesélő ilyenkor elgondolkodik, esetleg szippant egyet a pipájából és a bodorodó felhők között elmereng: vajon találkozhattak-e és szót érthettek-e egymással?
Nem sok esély van rá, lássuk be.
Persze, a mese attól mese, hogy a lehetetlen is lehetséges. A mesélő pedig attól mesélő, hogy a könyörgő gyerekszemeken meghatódva bólintson: igen, ők találkoztak egymással, és...
– Ééééés?? – kérdik ezek a csillogó szemek.
– Hohó – felel a mesélő. – Milyen mese az, amit előre elmondanak? Találkoztak és kész, mára legyen ennyi elég, irgumburgum, hátrakötöm a sarkad, ha tovább faggatózol, mellesleg, megöregszel, ha kíváncsi vagy... – és egyéb mondások, amikről minden gyerek tudja, hogy butaságok, mert a sarka mindenkinek hátul van, öregedni meg akkor is fog a gyerek, ha nem kérdez soha semmit, csak hallgat, mint a sült hal.
– Vagyis?? – szegezik neki a kérdést a mesélőnek fölényük teljes tudatában a gyerekek. A mesélő erre megvakarja a fejét, és kissé dühösen, de magában azért mosolyogva azt mondja:
– Hát igen... az a kis amulett. Ha azt nem találták volna meg a bánya egyik tárnájában...
És jelentőségteljesen elhallgat.
Az ördög vigye el az ilyen mesélőt!
A gyerekszemek persze még kerekebbre nyílnak. Amulett?
Na persze, ilyenkor van a fejezet vége, ilyenkor csukja be anyu a könyvet és ad búcsúpuszit, és akkor egy napig kell még várni, hogy kiderüljön, milyen amulett is az, és hogy is kerül el a BB a LK-hoz, és egyáltalán, milyen mese ez???
Gonosz műfaj a mese. És ebben még a BB és LK is egyetértettek volna egymással, tudtukon kívül. Mert maguk is így nőttek fel, meséken, és mindig a legérdekesebb résznél jött a búcsúpuszi (illetve a BB-ák nem puszilkoznak, csak buksin legyintik finoman a piciket), csak a palotában gyémántvárról és királyfiról szólt a mese, a hegyvidéken meg egy BB-ról, aki talált egy akkor a pipacskövet, hogy a manók is elirigyelték, és akkor...
– Na de az amulett!!! – kiáltja valaki. – Azt mondjad, te mesélők szégyene!
A mesélő erre mosolyog, szippant egyet a pipájából és kinyitja az emlékezés kapuját, amelyen örvénylő színekkel áramlik ki a mese aranyfonala, hogy körbefonja és elringassa azt, aki hallgatja. Mert volt egy amulett, amely valaha egy varázslóinasé volt, aki elvesztette a hegyvidék szirtjei között, hogy aztán egy földrengés besodorja a mélybe, sok-sok emberöltővel ezelőtt, hogy aztán éppen egy BB találja meg...
Hát, ez eléggé valószerűtlen történet, nemde?
Pedig a valószerűtlen és a lehetséges között csak mi mondhatjuk meg, hol a határ. És aki eldönti, hogy ezt a határt átlépi, az teszi lehetségessé a lehetetlent. Mert mindenki képes arra, hogy csodát tegyen. És mindenki képes arra, hogy megtalálja a maga amulettjét. Még egy BB is. Csak neki tovább kellett keresnie, mint esetleg egy ezüstajkú tótündérnek. De aki keres, az előbb-utóbb talál is. Persze, azt is észre kell vennie, hogy találtunk valamit. Mert ha csak elmegyünk a magunk amulettje mellett – csoda nélkül éljük le az életünket.
És csoda nélkül nincs mosoly az emberek arcán. Pedig az amulett is egy mosoly miatt került elő. De mielőtt erről szót ejtenénk, még térjünk vissza a LK-hoz és a királyhoz, mert ott is nagy dolgok vannak készülőben.
Patkánykodások