1988.
MA TEGNAP VAN, HOLNAP TEGNAPELŐTT
Ma tegnap van, holnap tegnapelőtt.
Nem érzed, Drágám, visszafelé folyik az idő...
Sápadt öregember-arcom pirospozsgás lesz,
löttyedt mellemen a bőr kifeszül.
Fogaim lassan kinőnek, beleharaphatok édes húsodba,
karomon az izmok ereje már nem őrlődik fel,
óriási energiák áramlanak bennem:
vigyázz, érzem, mindened meg fogom szerezni.
Csendesen kézen fogsz, bevezetsz az iskolapadba,
a tanító néni szoknyája alá kukucskálok,
dadogva olvasom a betűket a könyvből,
és csak százig tudok számolni.
Ma tegnap van, holnap tegnapelőtt.
Kend be a popsimat kenőccsel,
és ringass, amíg el nem alszom.
S akkor Anyám csendben nekifeszül.
*****
TAKARJ BE, FÁZOM
Nem a fájdalom kényszerít, hogy zokogjak,
nem a mély csend feszít,
nem könyörgök semmi előnyért,
hogy tiéd legyek, hogy enyém légy.
Borzongva fekszek és testemen
retkesfejű vaddisznók röfögnek,
forró pofájukon dagadó gyűlölet,
agyaruk élezve kegyetlenkednek.
A sínen keresztbefekszek,
a toronyból kiugrok.
A vonat kisiklik,
a mélység visszadob.
Takarj be, fázom. Bőrömön férgek.
Hűvös kezedet kezembe tedd,
szülj ágyam mellett ordítva,
míg megszületik tőlem gyermeked.
Mély tüzű fáklyákkal világítsd az utat
(kivirágoznak a démoni ablakok),
harsányan kacagva egy boldog éjszakán
lerúgom takaróm és lassan meghalok.
*****
ORDÍTÓ CSÖNDESSÉG
Sírni akarsz? Csak tessék.
Zokogj és bömbölj, ordíts és kiálts,
habozzon a szád, hints hamut fejedre,
tajtékban fürödj, böfögj és okádj,
szaggasd meg ruhád, verd magad a földhöz,
üvölts, mint a fába szorult féreg,
robbanjon széjjel minden hangszálad,
csöpögjön szádból gyűlölködő méreg,
pengével hasogasd össze az arcodat,
vonagolj, hemperegj, köpj engem szemen,
toporzékolj bátran, döngesd a falat,
taposd a sárba képem és nevem.
...Most miért hallgatsz? Fáj a csend.
Ha rád nézek, csak egy nagy szájat látok –
melyben megakadt egy láthatatlan,
mindent elsöprő, édes átok.
*****
HIÁBA FÁJ
Félvak szobában mélán ülünk
kéz a kézben, mit sem remélő
két ifjú állat; remegő kezemben
foszforeszkál a félhomálymérő.
Arcod fehérsége most belém hasít,
lepattannak rólad az őszinte bókok,
szivacs-aforizmák, ópiumzöldek;
nem futnak nyelvünkön megváltó csókok.
Érzéseim feléd mint csillogó csillárok,
ha lezárt szobájú magányban lógnak –
ordítok füledbe, de távol vagy már,
nem érted lényegét az ostoba szóknak.
Apró melleidet körülburjánzom,
szívem lánggal ég, megvetem ágyamat –
de te lassan felállsz, lesöpörsz magadról,
cipősarkaddal taposod vágyamat.
Kiábrándult szemedből jéghideg sugár
mint elvakult holló szobámban röpköd.
Ólmos léptekkel kimegyek és sírok.
Mindent elborít a borzalomköd.
*****
A HÁROM TESTŐR
Acélvirágok rejtekében lapult
három kis apró malterkovács,
lila harisnyájuk pirossal stoppolt,
ránc az arcukon megannyi rovás.
Remegve bámultak a pázsit zöldjére,
csendes fohászuk felverte a mezőt.
szepegve, lehajtott fejjel nézték
az előttük heverő meztelen nőt.
Csillogó bőre mint zafír és rubint,
két körtemelle viruló virág,
fekete ágyéka a vágyak barlangja,
domború feneke az egész világ.
Nem mertek szólni, csak pislogtak némán,
kormos kis kezük ökölbe szorult,
s a virágzó, döngicsés rétmező
aranyló napja sötétbe borult.
Három kis apró malterkovács;
nem teljesülhet sohasem a vágyuk,
termőben talált nektár az étkük,
falevél ruhájuk, dióhéj az ágyuk.
*****
NEGYVEN
Tedd alám a vágytálat, Kedves,
Huszonnégy éves vagy, életem ékköve;
Én hatvannégy, s fogaim száma épp ennek a gyöke.
Fiatal testedet ide-oda forgatom,
mint a múlt heti képes újságot,
selymes bőrödnek puha illata szíven vágott.
Hiába van sötét, hiába is remegsz,
hiába fekszel előttem,
utolsó energiáimat én már rég ellőttem.
Őrülten csalódtál és én is csalódtam,
mikor megpróbáltuk egy ízben.
...Protézisem ázik egy pohár vízben.
Bárcsak lehetnék még egyszer fiatal...
Én hortyogok, Te édesen szuszogsz,
remélem: avas bőrömhöz egyszer hozzászoksz.
Te fiatal vagy, én öreg vagyok,
lassan sétálgatunk a téren,
percenként masszírozod reumás térdem.
Elég volt, lihegek, fáradok, meghalok;
induljunk haza, induljunk el, Kicsim.
Tilosban parkol nem messze a tolókocsim.
*****
ÖNIMÁDAT
Lelkemet belepi a gyönyör
Lebegek saját szépségem felett
Az vagyok, kit minden rútság letör
Táncolok a tükör előtt fátyolban
Varázsolok édes kacajokat
Angyalarcom tündököl távolra
Gyász nélkül orvoslok bajokat
Okosságom rajtad csiszolom
Kívánatos és eszmei vagyok
Aranyszínű ruhám be nem koszolom
Jóképű fogsorom a napfényben ragyog
Ártatlanul járok a szennyes világban
Soha nem láttál ilyen becsületet
Zizzen a karkötő puha csuklómon
Oly tökéletes vagyok, ily még nem született
Letérdelhetsz elém, rebeghetsz előttem
Olcsó trükkjeidtől csak viszolyogni tudok
Disznó vágyaidat glóriámmal öltem
Bús, fekete lelkedtől remegve futok
Asszony, téged, ki azt mondod: szeretlek
Naparcom fényével föld alá temetlek
*****
69.
Legyűrtelek egy vagylagos,
sötétlő éjszakán.
Belenyugodva élvezek rajtad.
Szemedben zsákos könnycsepp ragyog,
ne kapálózz – zsarnokod vagyok.
*****
ZSOLTÁR
Sarkamba léptél egy ködös reggelen,
aranyba mártott hajad lobogott,
gyémántalmák között galoppoztam érted,
szívem hevesen, hevesen dobogott.
Cölibátust fogadtam, de nem tarthattam meg,
mert kínzón égetett a testem;
gyapjú nélküli bárányként a sötétből
fürdőző kontúrod alélva lestem.
Vallottam Neked életről, halálról,
két kézzel kapkodtál arcomba;
kisüt a felhős nap, reám mosolyogsz,
boldogan bukok dicstelen harcomba.
Kézen foglak, Kedves, szaladunk együtt,
gyere utánam, én állok legelőlre,
szerelmünk korlátlan, ösztönünk eresztjük,
együtt rohanunk a legelőre.
Szalmakazlakat gyújtogatott a hold,
mikor sarkamba léptél egy ködös éjjel.
Gyönyörbe mártott arcodat csókolom,
s megfojtlak a leghazugabb kéjjel.
*****
SÖTÉTSÉG AZ ÉJSZAKÁBAN
Nem tudtam, miért, csak szaladtam
A kivilágított ház felé.
Hátam mögött cikkcakkoló autólámpák
Örvénylettek csendesen.
Sötétség van az éjszakában,
Soha nem tapasztalt bíborzöld ámbráscetek
Fújják a levegőt kéklő sivítással.
Volt-e valaha nagyobb öröm,
Mint mikor kezem a kilincsre tettem.
Borzongva ordítottam a küszöbön hasalva,
De a kapu csak bezáródni akart.
Miért nem találok menedéket?
Mert menedéket adni egy szerencsétlennek –
Szerencsétlenné tesz.
Azt hittem, nem találom meg a kanapét,
Csendesen aludtak a legyek az ablakban,
S kuncogtak trágár nótákat ódivatú
Kéjhölgyek az ócska rádióban.
A kandalló előtt feküdtél Te
És nem kérdezted meg, mikor s hogyan
Jutottam be a ház pincéjébe.
A fürdőkádban lapultam a semmi közepén,
Te szeretetet csorgattál nyakamba,
Lemostad arcomat, ágyékon csókoltál,
Nevetve sikkant az elvarázsolt éjjel.
Aztán kiléptem a fénybe, s derekamra
Fürdőköpenyt csavarva testedet
Kínáltad izzadó ajkaim közé.
A takarót csendben rám hajtottad, s a padlás
Megtelt fáradt denevérek alapzajaival.
Szándékolt célokkal isten elmesélte
Legújabb pletykáit az angyalokról.
Hangosan nevettél, kezedben fehérlett
Egy csokor jégvirág, mit én szedtem Neked.
A falak alatt jajongtak a szomjazó gyökerek.
Az áldozati bárány csendesen vergődött,
Mikor akasztani vitte a dögletes csürhe,
S kínzott testén megannyi stigmaként
A Te fogaid vágyvájta nyomai lapultak.
Itt megállt a film, s Te meztelenül
Táncolni kezdtél, hogy felvidíts.
S én zokogtam, mint egy gyermek.
Vak bányalovak patáira ragadt
Fekete szénnél feketébb a lelkem.
Bólogatva mentem át az utca túloldalára,
S úgy tekintettem rühes önmagamra,
Mint mikor az anyagyilkost viszik
A jól kiérdemelt, tíz körömmel kikövetelt
Nyíltszíni akasztásra.
Kászálódtak ki, csőrükből évszámok lógtak.
Érzések rengetegén át kutatom tested zugait,
Útbaigazítanak legrejtettebb sikoltásaid.
Nyitott szemmel ejakulálok, figyellek;
Arcodon cseppekben ragyognak
Rút örömem eldobott bilincsei.
Mikor gyermekkorom szivárványzuhataga
A hajam borzolja, mint Te legsejtelmesebb
Együttlétünk leggyönyörűbb percében,
Akkor sóhajtok fel ordítva, s ha nem látok,
Te nyitod fel szemem, Te teremtesz világosságot,
Te oltod belém a szélben nyárfalevélként
Száradó érzelmek derengő illatát.
Sötétség van az éjszakában,
És nem tudlak elhagyni már,
Mert tudom, Te szögezted szívembe a kapcsokat,
Te maradsz mellettem az angyalok napjáig,
Te kísérsz és ápolsz, Te védsz, Te ölelsz.
Kéz a kézben sétálunk az élet porában,
Melyből áldó kezeddel a mennyekig emelsz.
*****
NEM KÉNE MÁR MEGHALNOD
sétálgattam a csatamezőn
holtak hevertek mindenfelé
letépett lábak és fejek
így értem el egy katona elé
először csak a hangját hallottam
amely vizet kért halkan
undorral néztem rá csak egy szeme volt
leköptem és fölébe hajoltam
nem kéne már meghalnod kérdeztem
és teljes erőmből belerúgtam
ő rám nézett s szája megmeredt
egy helyettesíthetetlen mosolyban
*****
A VARÁZSLÓ
Valami különös hatalma van ahhoz,
hogy a jót rosszá változtassa,
hogy barátait elveszítse sorra,
s hogy életét felforgassa.
Nem kell varázsigét mormolnia,
minden egy szóra elromlik könnyedén,
neki az élet csak egy íztelen étel,
a világ, miben kotyvaszt, csak egy csorba edény.
Ködös reggeleken magányosan ballag,
arca borús, a szeme parázsló.
Pedig minden lépéssel csak rosszabb lesz neki.
Sorsa elé menekül a nagy varázsló.
A 24. ÓRA
Ölembe borult az éjszaka.
Vizelet szaga.
Vér szaga.
Rozsdás, sós penge.
Csöpögő vér hangja
robajlik a csendbe.
A halál már folyamatban.
Visszafordíthatatlan.
De nem is akartam.
Agyamba zártam lelkedet, e mázat.
Sovány arcomon
döng a gyalázat.
*****
VÍZÖNTŐ
Határán születtem
Vízöntőnek s Halaknak,
ezért vagyok olyan, amilyen:
öccse a hirtelen Haragnak,
apám a tudatlan Bohóckodás,
fivérem a durcás Önérzet,
nővérem a bilincses Gátlás,
anyám az örök Végzet.
Patkánykodások