A kritikusok elismeréssel szólnak a világhírű holland "fekete-fehér" fotós, Anton Corbijn Control c. filmjéről, ami a már éltében kultikus, de holtában még inkább azzá vált Ian Curtisről és a Joy Divisionről szól. Természetesen én is megnéztem a filmet, lévén a JD az egyik kedvenc bandám a dark posztpunk vonulatból. A film is fekete-fehér, Curtis is az volt (ámbár végül is: ki nem az), a zenéjük azonban fekete, mint a tenger éjjel, amibe elmerülsz, ha nem vigyázol.
A Joy Divisonről majd talán máskor, most a következmény az érdekes. Vajon a JD alapítója: Bernard Sumner mire gondolt, amikor megtudta, hogy Curtis felakasztotta magát (1980 május)? Vélhetően semmiképpen sem arra, hogy na, akkor átalakulunk dance-pop/rock bandává, megírjuk az electro-himnusszá nemesült Blue Monday-t, aztán irány a táncparkett. Pedig a fejlődésük vége az lett, még ha az első albumaikon (Movement; Power, Corruption and Lies; Low-Life; Brotherhood) a szintivonal mögött még valahol magukban hurcolták a JD-korszak sötét tónusú hangzásának elemeit is. Küzdöttek az örökséggel (talán az sem véletlen, hogy 1987-ben még megjelent a JD esszenciáját magában foglaló posztumusz „Substance”), miközben új utat kerestek. És valóban, inkább olyan, inkább dallamos, semmint magába forduló popdalokkal tették magukat ismertté ekkortájt, mint a Bizarre Love Triangle, a True Faith vagy a Touch By the Hand of God.
Az 1989-es Technique azonban már tisztán klubzene. Könnyed, dallamos, easy listening, kissé acid house alapokon. Csörög a szinti, Sumner hangja és gitárja kiemeli a dúdolható dallamokat. Szimplán: jó. Amikor hallgatom, mindig azt érzem magamban: még mindig 1989 van. És az egy remek év volt.
A New Order a 90es évek elején még megírta az angol fociválogatott "hivatalos" dalát (World in Motion), publikált még egy remek albumot (Republic; ld. pl. a Regret c. dalt), de azután a dolog megtört valahol, valamiért – talán a húzósabb klubzenék előretörése miatt. Sumner közben az Electronic nevű supergrouppal (a Pet Shop Boys tagjai, plusz a zseniális Johnny Marr gitáros az ex-Smithből) kiadott három lemezt. Így sajnos, a 2001-es Get Ready album már kevesebb figyelmet kapott, pedig konzisztens, érdekes anyag (ld. pl. a Crystal c. dalt), miként a 2005-ös, Waiting For the Sirens Call sem, ami a dallamos-soft hangzású vonalba illeszkedik.
Mindez csak onnan jutott eszembe, hogy (miként a Cocteau Twins egyik albumáról írt korábbi posztomnál is) kellene olyan együttesek olyan lemezeiről írni, amik kevésbé ismeretesek, ellenben érdemesek a figyelemre. És azért is, mert a New Order nemrég adta ki a Technique-et kétalbumos, Collector's Edition-verzióban.
Tracklist
1) Fine Time
2) All the Way
3) Love Less
4) Round and Round
5) Guilty Partner
6) Run
7) Mr. Disco
8) Vanishing Point
9) Dream Attack
Patkánykodások