Amikor fellép valami alter-gothic banda egy művház füstös nagytermében, és ezen kb. tizenhatan rángatóznak, az jó. Ugyanis miáltal ők éppen ezért mentek oda, ettől a teszetosza akkordfogások zenévé nemesülnek, és épp ez a lényeg. Másik aspektus: azt sem túl terhelő belátni, hogy ha pl. a Rolling Stones 70 ezer ember előtt nyomja, az is jó, mert ennyien meg nem tévedhetnek egyszerre. Én azt hiszem tehát, hogy minden zene jó valakinek – legfőképpen azoknak, akik azért hallgatnak meg egy adott együttest, mert szeretik is valamiért. És nem azért, mert muszáj. Free will.
Úgy nem lehet semmit megismerni, hogy már eleve elképzelem, milyen jó is lesz azt mondani rá valamiért, hogy: rossz. Az nem ismeret. Az csak egy jónak hitt, de nem jó képzelgés egy lehetséges, de elutasított jóról. Teccikérteni. Mér' mondom ezt, ugye. Mert a kritikusnak nevezett, örök elégedetlen antropomorf képződmények a lehetőségtől mámorosan vélhetően már egy hete azon verték a farkukat a kádban, hogy „szeptember 24-én akkora fikázást tolok kritika néven a Coldplay-koncertről, hogy felfoszlik a web hálója”. Gondolom, azóta boldogan veregetik a saját vállaikat, hogy sikerült vacakul érezniük magukat. Szánalmas és prekonceptív példa erre: http://index.hu/kultur/showbiz/cldply0924/
Egy olyan együttesről van szó, aminek dalait adja a Sláger is, meg a Petőfi is, a zenéjük meg "borderline": rocknak pop, popnak meg rock (vagy ahogy maga a banda mondta funnylag: „nagyon kemény lágy rock”). Négy angol fickóról, akik az orthodoxok szerint az első két album utántól csak stadion-nótákkal nyalják a nézők seggét; mások szerint ellenben az utóbbi lemezeikkel vittek több színt muzsikájuk 2005 előtti, introvertáltabb szépségébe.
A Coldplay éppen 10 éve nyomja. Mutasson nekem valaki egy bandát, akinek ennyi idő alatt minden lemeze olyan, mint az előző, de minimum jobb. Ez ugyanis nem lehetséges. A zenekarokat emberek alkotják, akiket hatások érnek, jön az apály-dagály, akármi. Rolling Stones: 1972, Exile on Main Street; 1974, It’s Only Rock and Roll; 1978, Some Girls; 1981, Tattoo You. U2: 1987, Joshua Tree; 1988, Rattle and Hum; 1991, Achtung Baby; 1993, Zooropa; 1997: Pop. Ezek csak kiemelések két együttes 10 olyan évéről, amikor teljesen eltérő munkák születtek, s amik kaptak címkéket a lelkesedéstől a pokolba-kívánásig.
No és persze sem a Stones, sem a U2 nem úgy kezdte ám, hogy kis klubokban kevés nézőnek, aztán utána aréna, meg stadion, stílusváltások, kivetítők, lufidobálás. Nem ám. Soha ilyen nem volt, a Coldplay az első a rock történetében. Lehet hegyezni a plajbászt még ezen is. Aréna, mi? Ahelyett, hogy 3 gyertya mellett vonyítanák már 8 éve egy ólban megállás nélkül a Shiver változatait.
Kritikus elmék szerint aki nem kísérletezik az első lemez után, az unalmas. Aki meg igen, az pedig hanyatlásnak indul zeneileg az előtte levő lemezhez képest.
Szerintem pedig ez baromság, mert megfojtja a zene lényegét. Fuckból vaskarika.
Chris Martin énekes-zongorista-gitáros-szájharmonikás, Jonny Buckland gitáros, Guy Berryman basszusgitáros és Will Champion dobos-vokálos mindenesetre vélhetően nyugodt lelkiismerettel vonogatja a vállát azóta is. És joggal. Ez a koncert ugyanis jó volt. Értelemszerűen másként, mint pl. a 2006 márciusi torontói koncertjük, ami ki is jött DVD-n „How We Saw the World” címen. Azóta eltelt 2,5 év, és sok minden változott, vagy nagyobb lett, de számtalan dolog nem: Chris Martin akkor is épp olyan idiótán mozgott, mint most, Champion épp olyan furán emelgette a kezét dobolás közben, mint most, volt már akkor is kivetítő és lézer, mint most. Meg remek zene, hogy a lényeget is mondjam. Mint most.
A legújabb album óriási sikere (36 országban nyitott az albumlista első helyén) apoteózis lenne bármely együttesnek, de a kritikusok szerint ez nem is Coldplay már, hanem kb. egy Radiohead-vágányon besunnyogott félU2-klón. Sőt és egészen pontosan: az első 2 lemezük soft-Radiohead, a másik kettő U2-utánzat, Chris Martin elbonósodott, nyilván Buckland eledgesedett, és a végén kiderül, hogy Bono David Bowie cipőjéről leesett piszok, Bowie pedig csak hasonmása Zaphod Beeblebroxnak, etc. etc. A „jutusodás” ékes bizonyítéka az is, mondják, hogy Brian Eno volt a lemez producere, aki többször is dolgozott a U2-val.
Na és ha így van, avagy nincs? Akkor mi van? Ki kötelez rá, hogy hasonlítgassak? Talán én, csak mert muszáj, hogy gedva legyek a pénzemért, ft/flekk? Par excellance megjegyezném, hogy Timbaland volt a producere Madonna legújabb lemezének. Ettől most a néni életműve romokban lenne? Sőt, hogy fokozzam: a 2005-ös X&Y-lemezen a Talk című dalban a Kraftwerk "Computer World" c. dalának főszekvense szól (feltűnt?). Eszerint akkor Chris Martin minimum egy kiborg és tuti randevúzott Carl Bartossal.
Szóval úgy vélem, néhány főállású agyhuszáron (id est: criticus) sokat lendítene két hét répakapálás Telekgerendáson.
Nah, ennyit erről, lapozzunk: az ilyenekre kár a bitet pazarolni.
Vélhetően 2005-ben nem lett volna teltház, mint most. Talán akkor nem is hallgattak hazánkban annyian Coldplayt, mint most. Talán ez nem is érdekes, mert ez nem az együttes minősíti, hanem minket. Urambocsá, ha csak százan vannak, attól még a High Speed egy klassz Coldplay-dal. Prince is játszott a teltházas stadionkoncertjei között kocsmákban, pár tucat ember előtt. A tér nem érdekes. Örömzene. Nem kvantitatív kérdés.
Az előzenekar a Strokes együttes gitárosa, Albert Hammond volt, aki néhány, fura fejű gitároscsávóval reszelt fél órányit, egy-két érdekes, de zömében azért sok nyomot nem hagyó dallal. Azért az Editors ebben a műfajban fényévekkel jobb. (Csak ők már vannak akkorák, hogy ne előzenéljenek. Úgyhogy sürgősen idetakarodhatnának végre Magyarországra, mert a Racing Rats c. dalukon óriási ugrálnivalóm lenne.)
A koncert gerincét az új album dalai tették ki, amit promóciónak hívnak, tehát nem kell meglepődni: egy koncert nem csak a rajongók megtartására, hanem újabbak megszerzésére is szolgál. Ezt tűzdelték tele a legsikeresebb/legsikerültebb/legismertebb (ki-ki húzza alá, amelyiket véli) korábbi dalaikkal (tracklist lentebb). A koncert szűk 2 órájára azért rádobtam volna még felet, s akkor nyomhatták volna a kimaradtak tekintélyes értékű listájából is (pl. Don’t Panic, Trouble, Square One, White Shadows, What if, Low).
Mellesleg: könyörgöm, Chris Martin szokjon már le ezekről a hülye vicsorgásairól meg hogy úgy ugrabugráljon, mint egy petárdával seggbelőtt dervis, mert inkább röhejes, mint nem. Champion meg énekelhetne többet. És legközelebb a Hardest Part-ot ne zongorával nyomják már, hanem az eredeti verzióban, stb.
Az új lemez előtt sokan azt latolgatták (mintha ez valami lóverseny lenne): visszahozzák-e a srácok a zenei világukba az első két album meghittségét – avagy olyan dalokat írnak, amikre arénák népei harsognak vissza.
Jelentem: sikerült az "is". És ezt csak a legnagyobbak tudják.
Akinek pedig ez nem tűnt fel eddig róluk, az sürgősen kezdje elölről őket.
*****
Coldplay, 2008. szept. 23. Budapest Aréna.
Tracklist:
Life In Technicolor
Violet Hill
Clocks
In My Place
Speed Of Sound
Cemeteries Of London
Chinese Sleep Chant
42
Fix You
Strawberry Swing
God Put A Smile Upon Your Face (techno version)
Talk (techno version)
The Hardest Part (piano version)
Postcards From Far Away (piano instrumental)
Viva
Lost
The Scientist (acoustic version)
Death Will Never Conquer (acoustic - Will Champion)
Viva
Politik
Lovers In Japan
Death And All His Friends
Yellow
The Escapist
https://www.youtube.com/watch?v=N8DGc8CmLO4
http://allmusic.com/cg/amg.dll?p=amg&searchlink=COLDPLAY&sql=11:gzfwxqrkld6e~T1
Patkánykodások