Mindig is szerettem őket. Bőrszíj volt a kezemen gimis koromban. Kivagdostam pengével a farmerem térdét mosás előtt, hogy jó rojtos legyen. Egy dzsekim hátára hímeztettem varrónővel a 87es turnéjuk logóját. Morten képével mentem a fodrászhoz, hogy ilyen hajat akarok.
Röhejes, mi? Hát persze. De akkor is ők voltak az egyetlen zenekar életemben, akik elérték annak idején, hogy látszódjon rajtam: kedvelem őket. (Most el lehetne töprengeni, ezt miért nem a Maiden vagy - muhaha, csak elképzeltem magam mikrofonséróval - Tracy Chapman érte el. )
Mindez persze maximális szimpátiává szelidült az évekkel (no, ez nem teljesen igaz: egy ideje nem bőrszíjat, hanem bőrpántot hordok a jobb csuklómon - stuck with the old days?), de ezért, vagy még inkább: éppen ezekért mindig is érdekelt, mit zenél össze ez a 3 norvég gyerek.
Egy kis mindtrip: 85 ősze. Take On Me. Az a zseniális videóklip. Az a tipikus hang. A félrehallhatatlan zene. Morten 2 perc alatt a tinilányok vágyálma a zselével szétbombázott hajával. A Bravo címlapjai. A Hunting High and Low album óriási sikere (Train of Thoughts, The Sun Always Shines On TV, Love Is Reason, a címadó dal).
88-ig nagyon ott voltak a spiccen. Annak ellenére, hogy a 86os Scoundrel Days (pedig van olyan jó, sőt helyenként elmélyültebb anyag, mint a Hunting..., csak tessék meghallgatni a Weight of the Wind-et, vagy a címadó dalt) és főleg a 88as Stay On These Roads inkább csak rajongói sikert aratott, nem szakmait. Aztán jött a legkevésbé megértett és elfogadott (pedig egyáltalán nem rossz) lemezük, a 90es East Of the Sun..., utána pedig a leginkább elutasított album, a 93as Memorial Beach. Amin a Headlines and Deadlines c. válogatáslemez sem segített, mert ekkor az A-ha-nak eljött a deadlines-időszak.
De azért nem szabad elfelejteni: az A-ha olyan trónon ült 85-88 közt, amit a kortársaimnak csak a Modern Talkinggal, a mostaniaknak mondjuk Ribanckával (aka Rihanna) tudnék jellemezni. Imádták őket, ezt az egyszerű, new wave-ből felpörgetett, de nagyon dallamos hangzású szinti-popot. Aztán persze elejtették őket és lehulltak. Bejött a 90es évek, és szétszedte a 80as hősöket. Alig kevesen élték túl. Ők sem. A változó korízlés. Vagy akármi.
93 után szólóprojektekbe menekültek, amikből inkább csak Morten albumai érdemelnek említést (95: Wild Seed, és főleg: Letters From Egypt, 2008). Bár az A-ha dalainak nagy részét zeneszerzőként Paul Waaktar és Mags Furuholmen jegyzik, de szólóalbumaik (pl. Mags: Past Perfect Future Tense, ill. Paul a nejével, mint Waaktar-Savoy: The Savoy Songbook) semmiféle érdeklődést nem váltottak ki bennem, és azt hiszem, másokban sem.
2000-ben az A-ha, 7 év közös csend után kiadta a Minor Earth albumot, ami nagy siker lett (emlékeztetőül, hogy miért: Summer Moved On, You'll Never Get Over Me, Thought That It Was You). Ezeken túl, persze, vitatható lenne, hogy miért. Nem tudom. Talán jól időzítettek. Talán újra igény lett az efféle zenére. Talán csak hiányoztak sokaknak. Nyilván, okkal. És nyilván ekkor csördítettek újra a népszerűségbe: 2002 live DVD (Live at Vallhall), plusz videóklippek; 2003: koncertalbum (How Can I Sleep With Your In My Head - ami a The Swing of Things c. dal egyik sora). És nagyon is ideje volt már, mert ezt nem tették meg a pályájuk csúcsán. És ideje is volt figyelmeztetni a planétát: azért csak eladtunk 30 millió lemezt az évek alatt, hát itt van, hogy miért.
A 2002es Lifelines a címadó szép dal ellenére már neccesebb volt. A 2005ös, jubileumi 20 éves Analogue album ellenben igazi csúszka lett, intő jel esetleg, hogy kezdenek újra érdektelenné válni, a szinusz-görbe újra kollapszál. Magam sem szerettem ezt a lemezt, a címadón kívül alig emlékszek rá, esetleg a Celice-re, ami egy elhibázott, írjunk-megint-gyors-dalt valami. Pedig az A-ha inkább a féltempós, jól kiénekelt, dallamában szépen kisakkozott szintpop mestere, nem ilyen ál-slágeres kínlódásoké.
És kezdtem azt hinni (mint 93 után), hogy eltűnnek. Megint. De mostmár tényleg.
Az új lemez viszont (de tényleg) nagyon jó. Morten már 50 éves, de még mindig tökéletes a hangja, és úgy tűnik, Mags meg Paul nem röstellettek sokat csiszolni a dalokon. Szép, tónusos, kellemes-dallamos popzene. A Bandstand, a Sunny Mystery és a címadó dal pedig pályafutásuk legjobb dalai közé tartoznak.
Nem is hittem volna, pedig lassan 25 éve szeretem őket, úgyhogy igazán lehetnék elfogult.
A minap írtam az aha.com-ra levelet, hogy miért nem jönnek Magyarországra. Azt válaszolta a staff, hogy ez nem szerepel a tervekben. Pedig szerepelhetne. Szerintem az Arénában lenne úgy tízezer magamfajta bolond. Nosztalgiából, zeneszeretetből, akármi miatt. A jó zene miatt.
És hogy megnézhessem, hord-e még Morten bőrszíjat a koncerteken. Remélem, igen. Mert akkor még én is fiatal vagyok.
Picit még.
https://www.youtube.com/watch?v=HbG69SAZUKw&feature=related
1) The Bandstand
2) Riding the Crest
3) What There Is
4) Foot of the Mountain
5) Real Meaning
6) Shadowside
7) Nothing Is Keeping You Here
8) Mother Nature Goes To Heaven
9) Sunny Mystery
10) Start the Simulator
Patkánykodások