Szergej Vaskapocskin – Vlagyimir Szocdem:
Moszkvában élt a neves énekesnő, Anna Bikacsek, aki arról volt híres, hogy csótányokból készült nyakláncot visel és mindkét lába mindig combig sáros. A művésznő igen botrányos életet folytatott: pl. egyik alkalommal addig énekelt Bulsity tábornoknak, amíg annak be nem horpadt az arca. (Anna ugyanis mindig egy lópatkoló csavarkulccsal ütötte a ritmust éneklés közben.) Szeretője is volt: egy alkoholista kőműves, Kolja, aki mindig a falakat vakolja. Egyszer a Moszkva folyón paráználkodtak egy bárkán, mire az elsüllyedt szégyenében. A cár végül büntetésből Kolját lófarokra köttette (s ezzel a lónak nagy gyönyöröket okozott), a művésznőt pedig fiával: Oleggel együtt szánűzetésre ítélte a havas Szibériába.
A hosszú út során a komisz Borisz, a trojka kocsisa kumisszal itatta le Oleget, mire annak kiszikkadt a petefészke. Anna Bikacsek eközben feleségül ment az egyik lóhoz, de a mínusz 20 fokban végül elhidegültek egymástól.
Miután megérkeztek a kijelölt északi kis faluba, Anna Bikacsek jótékonysági koncertet adott az ott élő csuvasoknak, akik közül erre néhányan spontán módon szublimáltak. Két öregasszonynak viszont 40 év után újra megindult a menstruációja, ezért bosszúból fókanyálból kötöttek hózentróglit a művésznőnek. Sajnos, Anna Bikacsek nem tudta itt igazán kibontakoztatni énektudatlanságát, mivel részben egy hosszabb ária után kipusztult a környék teljes élővilága, másrészt ötpercenként belefagyott a velő a jobb szemgolyójába. Bal szeme ugyanis nem volt, mivel 15. születésnapján öccse, a 7 éves Szerjózsa egy fakardot eszkábált neki ajándékba, és ekkor Anna a szüleitől kapott G-pont-macerátorról leevickélve feltette eme jogos, ámbár igen botornak bizonyuló kérdést: „Ejnye, Szerjózsa, csak nem ezzel akarod a 15. születésnapomon kiszúrni a szemem?!!” (Az esemény után Szerjózsát a szülei egész egyszerűen megették.)
A napok egyhangúságát a művésznő változatos programokkal próbálta enyhíteni: egyszer etióp népviseletben sétálgatott a hóbuckák között, míg (szemérem)ajkára nem fagyott a mosoly; máskor kijelentette, hogy ezentúl csak használt vécékefével hajlandó fogat mosni; volt idő, hogy rendszeresen rúzsozta a végbelét; máskor gázálarcot húzott és vakondlekvárt fröcskölt a még el nem költözött, vagy öngyilkosságba nem menekült csuvasokra.
Egy napon Oleg nem jelent meg ebédidőben, pedig már a vonat is elütötte a 12 órást. Máskor Oleg mindig pontos volt, de amióta talált a hóban egy 10 centi hosszú nyelőcsövet, valami különös megszállottság vett rajta erőt. Egy ideig a csuvas csecsemőkkel vívott bokszmérkőzéseket, és nagyon élvezte, hogy mindig ő győz, ráadásul háromszor is kiütéssel, mivel akkor himlője volt. Ezután beleszeretett egy szentpétervári emunyálpalackozó-vállalkozó leányába, Lénába, akinek csak az a fogyatékossága volt, hogy a fél arcbőrét napernyőként használta.
Anna Bikacsek végül egy szamojéd kommandósosztag segitségével bejutott Oleg bezárt szobájába. Jelen volt még Szása, a tengeribeteg szobalány is, aki imádta a friss görénykoktélt (felrázva, nem keverve). Oleg holtan feküdt az ágyán, homlokában egy klarinéttal. Háta a falnak volt támasztva. (Az ágy a terem közepén állt.) A sarokban mellesleg egy narkomán bálna fetrengett, szilái között Oleg kéthetes zoknijával.
Részlet a műből:
Anna: Oleg! Miért is haltál meg, anyád egyetlen fia...? Bár, ha jobban utánaszámolunk....
Szása: Művésznő, Oleg egyik fülkagylója mintha foglaltat jelezne...
A.: Hülye nekrofil állat! Már megint a személyi ívóját nézed??
Sz.: Szólni kellene a felügyelő úrnak...
A.: Hát ez az.
Sz.: Mi az, hogy hát ez az?
A.: Hát, hogy ez az, ami hát ez.
Sz.: Bármi is történt, én a művésznő oldalára állok!
A.: Szó sem lehet róla! 207 kiló vagy!
Sz.: Fákk jú.
A.: Emléxel, Szása? Mikor polipot sütöttünk a Moszkva folyó partján, és Kakszak, a hőstenor azt mondta, kezében egy csokor jégvirággal: „Anna, magának olyan szép mélykék szeme van, hogy csak úszógumival a derekamon merek belenézni!”
Sz.: És közben potyogtak a szájából a nyállal elkevert, félig megrágott, némelyekben kissé már-már visszaböfögött bivalypudingba tunkolt polipkocsányok... Igazán jóképű ember volt...
A.: Ó, igen. De azért közöltem vele: „Hiába udvarol, Kakszak, úgysem tud kihozni a shortomból!” Oleg pedig egyszer azt mondta: „Ha Kakszak lenne az apám, akkor én nem lennék.” Ezt sohasem értettem igazán.
Sz.: Itt a felügyelő, Mihail Pavlovics, aki fiatal korában jegyszedő volt egy kisvárosi kórház bonctermében!
M.P.: Kezét csonkolom, művésznő! Kérem mindenkitől az útlevelét. Skizofrénektől mind a kettőt. Nos, ki az a hal ott?
Sz.: A bálnára gondol?
M.P.: Elnézést, rosszul fo'almaztam. 52 éve élek itt és már majdnem elfelejtettem oroszul. Ráadásul nem tudom kimondani a „G” han'ot, csak olyankor, ha el akarom mondani, melyik han'ot nem tudom kimondani. Szóval, ki az a halott?
A.: A bálnára gondol?
M.P.: A bálna emlős.
A.: Akkor rám gondol?
M.P.: Én állandóan Önre 'ondolok.
Sz.: Felügyelő! Nem akar inkább a hullára kancentrálni?
A.: Hülye nekrofil állat! (elájul, de közben megtanul tibetiül)
A későbbiekben megtudjuk, hogy Anna Bikacseknek 16 lábujja van, ezért majdnem hárfázni tanult, de furulyázni mindig is jobban szeretett. A felügyelő nyomok után kutatva bemászott a kéménylyukba, és olyan feketén jött elő, hogy Nyikoláj, a néger inas azonnal belépett az Albinók Világegyletébe. Később egy csuvas öregasszony is gyanúba keveredett, de végül egy kis darab szappannal tisztára mosta magát.
A mű végére kiderül, hogy mindenki beborul. Oleg ugyanis öngyilkos lett. Összeveszett Lénával, hogy miért nem hívják Jenyiszejnek. Bánatában mind a lányt, mind a neki írt leveleit elégette. De sajnos csalódnia kellett a lányban, mert várakozásával ellentétben nem vált ki ezüstös csapadék formájában a kemence fölé akasztott rézlemezen.
Anna Bikacsek még északabbra költözött.
Szergej Vaskapocskin (1801–1810)
Péterváron született. Már igen korán kitűnt azzal, hogy milyen ügyesen tudja kimondani a „kozmopszichopatisztika” szót. A cár ezért kivégeztette. Ez az egy töredékes műve maradt ránk: ezt beteg nagynénjének írta, akinek mindig moha lepte az északi oldalát.
Vlagyimir Szocdem (1719-1893)
Szergej Vaskapocskin nagybátyja. Hosszú ideig élt, mivel a bőrén át lélegzett. Mint fizikus dolgozott a cári udvarban, de eredményeit (pl. E= mc2) kiröhögték. Erre bosszúból befejezte unokaöccse művét és vad, kicsapongó életet kezdett élni, mire a cár legjobb barátjává fogadta. Halálát egy zárlatos kólásüveg okozta.
Patkánykodások