A nagyobbik Gellért-legenda “Symphonia Ungarorum”-epizódjának

helyes értelmezéséhez

                    (Megjelent: in: “Fénylő csillag a magyar tudomány egén”.

         Tanulmányok XY 30. születésnapjára. Szeged–Budapest, 2001. pp. 13–17.)

         Gellért püspök nagyobbik legendájának a tanulmány címében említett nevezetes részletének minőségileg új és az eddigi értelmezéseket (1) félresöprő (egyúttal azokat a meggondolatlan és tudománytalan fikciók tág, hímtelen és mégis túlontúl kiterjedt mezejére taszajtó) elemzésével szeretném köszönteni tudóstársamat, akinek munkásságát azonban nem akarom jellemezni, pláne nem a sajátoméhoz mérni, hiszen nem lenne helyes, ha egy ilyen jeles alkalom kapcsán az ünnepelt a köszöntő személyhez képest bizonyos háttérbe szorultságot kell elszenvedjen ebből a szempontból (is).

         Előre kell bocsátanom, hogy már most elutasítom azokat az esetleges vádakat, hogy a forráshely elemzésénél önkényesen jártam volna el, hogy a megfelelő kifejezéseket, szavakat prekoncepciómnak megfelelően a szövegösszefüggésből kiragadtam volna. Ha mégis így lenne, az csak gépelési hiba lehet a kéziratban. Másrészről azonban meg kell jegyeznem, hogy ha a forrás szerzője nem írt le mindent (márpedig bizonnyal nem) a legendában, amiről tudomása lehetett, akkor ez felment engem attól, hogy figyelembe vegyek mindent, amit a forrás leír, hiszen ha a középkori szerző szelektálhatott a történeti tények között, én még inkább megtehetem, hogy válogassak az ő híradásában. Annál is inkább, mert az ő neve ismeretlen, én pedig mégiscsak a magyar tudományos elit krémjéhez tartozom. A legenda egyébként sem XI. századi jelen formájában, azaz a szerző tévedhetett is bizonyos elemekben, ellentétben az én csalhatatlan szakmai ismereteimmel és megérzéseimmel, amikkel a legendaszerző fogyatékosságait sikerült korrigálnom. Nos, e módszertani kitérőt csak azért tettem, hogy mind a magam, mind az így született újszerű eredmények és örök értékű megállapítások jelentőségére rávilágítsak: ez a módszer ellen fanyalgókat is meg fogja győzni, és saját tehetségtelenségük eldeformált posványában fetrengve lesznek kénytelenek elismerni munkám és eljárásom jelentőségét és kétségbevonhatatlanságát. 

Nos, a legenda vonatkozó részében (2) Gellért társával: Valterral mendegél. Elérnek egy bizonyos faluba, ahol szállást kapnak.  Éjszaka egy malmot hallanak zörögni, amit egy szolgálólány hajtott (molam trahebat), és aki elkezdett énekelni a malomtekerés közben. Erre Gellért megkérdezte Valtert, hogy hallja-e a “magyarok szimfóniáját”. Aztán mindketten kikacagták ezt az éneket (cantus). Mivel a leány mozgott, éneke pedig egyre magasabb hangfekvésbe került, Gellért emiatt nem tudott az olvasásra koncentrálni. Valter elmondta, hogy ez a leány urának, a ház gazdájának magját őrli (molit triticum). Az is kiderül, hogy a nő részben ars-szal, részben kézi munkával teker, és nem valami igavonó barommal csinálja. Mindez szerfelett tetszett a püspöknek és szép summát küldetett a nőnek.

Azt hiszem, a kiemelt szavak világosan rámutatnak arra, hogy minek a leírását látjuk. Képzeljük el a jelenetet: Gellért elér egy bizonyos faluba, ahol éjjel egy szolgálónő zajokat ad ki, egyre magasabb hangfekvésben, s ez elvonja Gellért figyelmét az olvasástól (ne feledjük, Gellért ekkor már nem szerzetes, hanem püspök, azaz világi pap, reakciója tehát teljesen érthető). A nő el-elmozduló, ívelő hangja, amit a legenda finoman a cantus (ének) szóval ad vissza, mindkettőjüket megkuncogtatja. (Főleg, hogy e szó rímel a női genitália latin cunnus elnevezésével.) A leány mozgását a kézzel való őrléssel, illetve malommozgással adja vissza a szöveg, s azt is megtudjuk, hogy a nő földesurának a magját vette a kezébe végül is. A molam trahere a latinul kevéssé jól tudóknak valóban jelenthet egyszerűen csak ’őrlést’, de itt a legenda eufemizmusát figyelembe véve (mégiscsak egy szent legendája, ugye), valamint tudván, hogy a latinban meglevő permolare szó ’közösülést’ is jelent (az ars pedig bizonnyal Ovidius szerelmi munkájára (Ars Amatoria) utal – tehát itt egy antik reminiszcenciát  is felfedeztem!), világos, hogy itt arról van szó: ez egy olyan falu, ahol olyan szolgálónép (szolgálónők) laktak, akik szolgálatképpen szeretkeztek urukkal – lényegében hasonlatosan az ókori hivatalos templomi prostitúcióhoz.

Gellért ezt az aktust kihallgatta, és ez a középkori “symphonia” annyira tetszett neki, hogy pénzt is küldött a nőnek. Sőt azt sem lehet kizárni, hogy látta is a dolgot, hiszen tudjuk, hogy még István király is a palotájának deszkalapjai közti réseken át látta Imre herceget imádkozni – ha pedig ez egy királyi házban így volt, akkor még nagyobb lyukakat feltételezhetünk egy faluban, illetve e nő esetében.

Persze, ezt így nem lehetett de verbo ad verbum leírni, ezért maradt a  legenda írója a finomabb, de mégis árulkodó ’malom, darálás’ szavaknál, és aztán ezt jól értelmezhetően körülírta Gellért és Valter beszélgetésében. Voltaképpen tehát szenzációs felismerést tettem, hiszen felfedeztem egyedül én a világon, hogy egy legenda szexuális tartalmat hordoz, bár kissé elrejtve (nem csoda, hogy eddig kisebb történészek nem figyeltek fel a nyilvánvalóra), de számomra könnyedén kihüvelyezhetően.

Sőt, még az is kiolvasható, hogy Gellért idegen lévén félreértette a magyar viszonyokat, ráadásul míg a Bakonyban volt remete, addig egy-két újdonság bizonnyal történt Magyarországon: nem kellett volna fizetnie, ugyanis a vázolt cselekvés volt a szolgáltatónép derék leánytagjának a feladata ab ovo.

Gellért talán még abban is bízott, hogy a lány ily módon neki is “énekel” majd, de nyilván a földesúr mégsem merte csak úgy odaküldeni egy püspökhöz  a lányt, Gellért meg nem mehetett csak úgy oda, ugye. E szituáció végül is nem oldódott fel, de így a szentséget még jobban bizonyítja.

Ellenben megtudjuk, hogy István korának szexuális szokásai igen konzervatívak voltak: a hagyományos módon túl (amiről a legenda szemérmesen nem ír egyértelműen, csak utal rá), a kézi megoldás is fontos volt, de az orális és a szodomita jellegű szórakozás nem volt divatban, hiszen előbbit cáfolja, hogy a leány szája hangosan működött, ami arra utal, hogy a hangképzés nem volt jelentősen akadályozva; utóbbi módot pedig egyértelműen kizárja a legenda az igavonók szerepének negligálásával, nevezetesen, hogy azokkal nem csinálja a leány.

Megállapításaim végén leszögezem: sikerült egy olyan tanulmányfundamentummal köszöntenem kollegámat, ami alapjaiban megváltoztatja a Gellért-kutatást, azt helyes irányba tereli, és megtisztítja az elődök által (noha jószándékúan, ámbár mégis hibásan) ráterhelt interpretációs salaktól. Remélem, XY is a  jelen munkához hasonló szakmai színvonalú, mélységű, metodikájú dolgozatokkal fog végre jelentkezni mindezek után, amikre nem is feltétlenül a magyar medievisztikának, hanem inkább önnönmagának lenne már égető szüksége.

Jegyzetek:

(1) Ezeket méltatlan lenne felsorolni, ellenben csak helyeselni tudom XY eljárását, aki Szent István pannonhalmi alapítólevelével kapcsolatos egyik irományában egyáltalán nem tesz említést a Gellért-legenda ezen részéről, tekintve, hogy a két dolognak semmi köze egymáshoz. Nagyon kemény kritikával illettem volna ugyanis valamely szaklapban, ha mégis valami kapcsolatot feltételezett volna a két forrás között, de a kézirata készítése idején folytatott telefonbeszélgetésünk alatt elhangzott jószándékú tanácsomat és intelmemet megfogadva végül is kihagyta ezt a koncepcióját a végleges változatból.

(2) Ennek magyar fordítása megjelent egy forráskiadványban, mely kötet legfontosabb forrásainak fordítását és a méltán nagy sikert és szakmai elismerést kiváltó névmutatót én készítettem. Továbbá illő megemlíteni, hogy XY is szerepel imitt-amott e kötetben. (Az általa készített fordítások és kommentárok szakmai színvonalának minősítése azonban szétfeszítené jelen dolgozat kereteit.)