Az, hogy a U2 a modern rocktörténet egyik legjelentősebb zenekara, kevéssé vitatható. Az már persze sokkal inkább, ki mennyire kedveli őket: hogyan azonosulnak a dallamvilágukkal (már ha úgy vélik, van nekik egyáltalán), kicsapják-e náluk a biztosítékot Bono manírjai (ámbár melyik énekesnek nincs), jelentős gitárosnak tartják-e Edge-t (vagy szerintük a játéka csak unalmas delay-csilingelés), stb. stb.
Tény, hogy legalább 1987 óta minden albumukat megkülönböztett figyelem kíséri, ami azt jelenti, hogy kiváló zenét nyomnak, vagy azt, hogy remekül tudják vackokkal etetni a glóbusz lakóit, vagy pedig, hogy egyesek csak azért hallgatják meg az aktuális korongot, hogy utána jól tudják reszelni a fogaikat rajta, miszerint hű, ez rossz(abb) már megint/az előzőnél/a következőnél (megelőlegezve). Bárhogyan is legyen, írni azért imádnak róla, mert a U2 valahogyan, de mindig motiválja az ember fülét, az ujjait, meg tán az agyát is, urambocsá.
Kritikák tehát vannak szépszám, de persze egyik sem lehet objektív, max. csak az elfogódottság mértékének a szelepe van szabályozva. Mert nagyok az elvárások -- vagy már rég nincsenek. Kap is majd jót, rosszat, ahogy ez lenni szokott.
Előrebocsátom, én nagyon szeretem a U2-t már vagy 20 éve, tehát aki azt várja, miszerint előre megfontoltan szétalázom az új lemezt (mint pl. http://quart.hu/cikk.php?id=3433), az csalódni fog: nem lesz gladiátoros vérfürdő. No persze az sem örül majd, aki azt reméli, hogy sikoltozva a fejemre húzom a fitymám, hogy ez a banda legjobb albuma és most kellene egyesülni az Univerzummal, mert ennél nem lesz soha jobb.
Amikor a U2 a 90es évekbeli indusztriál-pop hangzást maga mögé hagyva kihozta az All That You Can Leave Behind-ot 2000-ben, egy igazi letisztult, dallamos, lassított mesterművet írt, jó pár, azóta himnusszá nemesült dallal. Nagyjából ez a vonulat van azóta is -- de ez nem azt jelenti most, hogy az egyik album jobb/rosszabb a másiknál: én a tónusokról és az érzésekről beszélek, amiket a zenéjük kivált.
Ez a lemez nehezen adja meg magát, ami nem baj, sőt. Első hallgatás után a "kár, hogy nincs rajta több zúzósabb dal"-gondolat jutott eszembe. Aztán arra jutottam, hogy nyugizzak már, hiszen a Pop-on is 3 gyors dalt követ 9 lassú, aztán azok közt is van pár 24 karátos. Szóval ekéhez inkább és újrahallgatni. Aztán újra. És megint.
Ugyanis többször megmártózva ebben a remek (és igen: zömében lassabb) zenében, újabb és újabb rétegeket, riffeket, dallamokat lehet észrevenni. Ez egy olyan medence, aminek a tetején úszol és csak utána merülsz le lassanként, egyre alább.
A lemez egyenetlen kissé a dalok "fülbemászóságát" illetően: kiemelkedik közülük a (Lady With the Spinning Head c. daluk gitáralapját eszembe idéző) címadó dal, a jellegzetes gitárhangzású Magnificient, a szomorú tónusú Moment of Surrender, aminek dallamát Bono mintha szándékosan elszorított hanggal énekelné (ez a rekedtes visszafogott tónus egyebekben is jellemző rá az elmúlt 3 albumon). A többi dal némelyikében is vannak jó momentumok (ezek zömében Edge gitárjátékához köthetők), a Fez-Being Born-ban pedig jól lehet érezni Brian Eno producer jelenlétét. (A Get On Your Boobs Boots sláger ellenben nekem kissé Vertigo-klón, de ezt megbocsáthatónak tartom Clayton basszusa miatt. Jumpingolni viszont biztos remekül lehet majd a koncerteken rá.)
A U2 új albuma véleményem szerint (ha már nagyon kell hasonlítgatni) felér a korábbi lemezeikhez, de csak türelmes embereknek, akik a zenét nem azonnal óhajtják magukévá tenni, hanem lassan szerelmeskedni akarnak vele.
Tracklist:
1) No Line On the Horizon
2) Magnificient
3) Moment Of Surrender
4) Unknown Caller
5) I"ll Go Crazy If I Don't Go Crazy Tonight
6) Get On Your Boots
7) Stand Up Comedy
8) Fez - Being Born
9) White As Snow
10) Breathe
11) Cedars Of Lebanon
https://www.youtube.com/watch?v=D1WoUp_boB0&feature=related
Patkánykodások