Buján gőzölögsz körül, te ringyó,
ujjaim vadul tapogatják ringó
derekad s telt melleid.
Testedet gyúrva melyik
aszkéta ne dobná el elveit?
De tested mindenütt egyforma, hideg kő,
mert lapos és hűvös a tévéképernyő,
melyen át látom ringó derekad,
telt melleid – és saját magamat.
És saját magomat.
*****
Valaki kivitt az utcára
S letett a friss levegőn.
Ott feküdtem, lebegőn,
Furcsa szemekkel nézve a világra.
Eszembe jutott az a ribanc.
„Már nem szeretlek” – mondta halkan.
Lehajtott fejjel elrohantam,
s részegre ittam magam.
Gyomromba lépett az alkohol lába,
Szívem üres volt, fejem pedig kába.
Nyáladzva motyogtam: „hát nincs benned szánalom?”
Hülyén zokogva, arccal a sárba,
Belegörnyedtem az éjszakába,
S szélnek szórtam ostoba bánatom.
*****
Ha te nálam vagy, fekszel meztelen
s a napsugár a kezedre hull,
az én kezem is mozdul: festene;
fény és árnyék – dolgoznak vadul,
kiemelik minden buja porcikád
– lágy szemérmed íve Fekete Úr –,
arannyal rajzolok körébed glóriát;
fény és ágyék – minden elszabadul
*****
Bújj majd hozzám.
Remegve,
horpadt melleddel,
ráncos, aszalt bőröddel,
kopasz ágyékoddal.
Bújj majd hozzám.
Hisz én sem leszek
különb nálad.
ARS(E) POETICA
Megeheti a fene a költői a babért,
Ha a költő se költ, csak elmegy babért,
Hogy főzeléket főzzön,
Meg sört igyon, s pocakja nőjön.
Ha már a költő sem ír (csak angol),
S egész nap egy velőscsontot hangol,
Ott már baj van, Ottmár! Oda a költészet.
Megette a rosseb a tenger sok észet.
Bár a költő tudja, hogy unalmas, mit mond,
De nem hagyja abba. S addig nincs is gond,
Míg énekelhet, s „értő” füleknek éneke kell.
Bár csak fűzfaversek, semmi érzékkel.
No, de ha tetszik, akkor miért ne
Tehetném ezt én is, elvégre
Vagyok oly rossz költő, mint a többi sok.
Bölcselkedő, okoskodó, gyíkhülye pasasok.
Én legalább bevallom, hogy nem értek „versül”,
De azért várom, hogy egyszer talán elsül,
Amim van – s tán majd még meg is tapsolnak.
A hírnévre vadászom, én, ostoba hólyag.
Én vagyok az őszinte költő, aki
Szeretné azt hinni, hogy valaki.
Pedig oly ostoba vagyok, mint sok más lírikus.
No, de most már elég, picim. Qss.
SÉTA A HOLDON
Lebegünk.
A négy kar szerelmes dzsungele.
Megyünk,
Testünk egymásba olvadva jár.
Nevetünk.
Az egész oly egyszerű már.
*****
Félőrült, süllyedő hajó
Tántorgok öblödbe.
Sima ott a tenger, nincsen hullám,
Bőröd puha mólóján
A szeretet nagy csokrokba kötve.
Nincs korhadt fogú, durva tengerész,
Ki gúnyolódik az albatrosszal.
Minden oly igaz és tiszta.
Hitetlen vagyok, becsukom szememet.
Nem tudom elhinni, hogy ez lehet.
Kikötöttem Nálad. Többé nem fordulok vissza.
*****
KOLDUS DAL
Vér a havon. Körben emberek.
A kolduson nevetnek,
Kinek rongyos szeretetbe burkolva szíve és lába.
Halkan ordít az éjszakába:
Csak ennyim van, látod.
Nem váltom meg vele a világot.
A szenvedő Krisztusok kora lejárt.
Nem is érdemli meg e hitvány világ.
Nem is a világ fáj nekem, kicsim.
Úgy szeretnék adni, de semmim sincs.
S Te úgy szeretnél kapni.
A szenvedés nem nagy kincs,
De én őrzöm: ez a Van, mi Nincs.
Véres szájjal halottba harapni.
*****
ÖRDÖGLAKAT
Sovány vigasz, hogy most karomba dőltél,
Ha előtte heteken át egyre csak öltél,
Kínoztál, gúnyoltál, mindig kinevettél,
Hátam mögött gyávának s hülyének neveztél.
Mit ér a gyönyör, ha íztelen és rideg?
Mint zacskóból a cukrot osztod szét szerelmedet:
Nem számít, hogy hol és nem számít, hogy kinek,
Csak duplán kapd vissza. Nem baj, hogyha hideg.
Kívül porcelán, belül sötét verem.
Mi az én bűnöm, hogy mindig ezt érdemlem?
Legjobb lenne tőled elrohanni.
De nálad van a mágnes és belém verve vasad,
Nem lesz ez jobb soha, csak borzalmasabb.
Lábad előtt fogok végleg megrohadni.
******
GORDIUSZI CSOMÓ
A szeretet mint kiöklendezhetetlen
Mócsingos csomó gyűlik össze bennem.
Majd’ belészakadok.
Lenyelni nem tudom, mert ha lenyelem,
Nem lesz abból más, csak önszerelem.
S Nárcisz nem vagyok.
De ami még rosszabb, kiköpni se bírom,
Kettétépi szívem, szétszaggatja torkom.
S hányni nem akarok.
Hát emésztem magamban ezt a rágós vackot,
S úgy élek én, mint egy akasztott:
Bár nincs nyakamon kötél, mégis megfulladok.
****
ÚJMAGYAR MÁRIA-SIRALOM
Süppedő homokban fuldokló halak
Koszorúzzák napkorong arcodat.
Testeden alvadt vér s mocsok.
Kutyák. Ordító zsoldosok.
Keresztre tűzött kiröppenő lélek,
Pokol a menny s a levegő már méreg.
Madarak csőrében széttépett csecsemők
Siratják halkan a halálba menőt.
Mert tévedett isten, mikoron azt hitte,
Mikor édes fiát a keresztre vitte,
Hogy megtisztul a világ halála által.
Hiába folyt vére, mocskosabb a világ.
Minek olyan isten, aki édes fiát
Hiába ölte meg rettentő halállal?
(1990)
*****
A GYÁVA
Vad, kocsányos, sűrű éjjel
lengi körül az elhagyott dombokat.
Arcán szürke árnyak, a világ sincs ébren,
távol van már minden emberi gondolat.
Három lépést kell csak megtenni,
hogy végre elolvadhasson
csillagtalan éjben, jéghideg vízben
sok szürke árny a tébolyult arcon.
Két lépéssel áthidalni a kínokat
nem nehéz, ha nem remeg a láb.
Zöld-kék, zöld-kék sűrű az éj,
nedves homok, fekete világ.
Az utolsó lépés már csak merő formaság
– de remegni kezd a szív és az ész.
Hajnal pírja fest kormot az arcára,
posványszürke tenger, hogyha belenéz.
(1990)
*****
POST
az egészben az a legmegalázóbb
amikor fel kell öltözni
ez már nem egyenlőség
itt már minden ruhadarabnak
hangsúlyozott szerepe van
mikor a szoknyához érsz
már el is felejtetted az egészet
kicsavart ciromként húzom fel a cipőm
s arra gondolok
legalább a nevem megkérdezhetted volna
Patkánykodások