Bocs a szójátékért, de régen Keane-lódtam ennyit egy albumon. Mit csinált az énekes Tom Chaplin, a zeneszerző-zongorista Tim Rice-Oxley és a dobos Richard Hughes már megint?
Meghallgattam oda-vissza (legalább tízszer; ugyanis, kritikus uraim, egy ear-trip kevés ahhoz, hogy valaki írjon egy lemezről, mivel nem csak egy szövegnek van konnotációja, hanem egy zenének is), viszonyítottam a korábbiakhoz, elvonatkoztattam tőlük, utáltam, szerettem, aztán kezdtem előlről.
Lehet, hogy az official kritikusok is így vannak ezzel, mert ez a lemez kapott hideget-meleget már. Egyesek szerint pont olyan, mint az eddigiek, ami jó, de rossz. Mások szerint mi ez a sok arpeggio a lemezen, tessék megmaradni a korai ének-dob-zongora alapoknál, és nem eltérni attól, mert ez rossz, de közben jó. Valamint, ha már a második lemezükön priorizálták a gitárt is (ami azt jelentette némelyek szerint, hogy kezdenek "elU2sodni" -- úgy látszik ez valami szitokszó mostanában, mert a Coldplay is elkezdett, de aztán kiderült mostanra, hogy mégsem, a Keane-ről is, de baromira mégsem), akkor miért nem ragaszkodnak ehhez, ámbár, de jó mégis, hogy nem. Most meg a szintetizátor, uramatyám, mik vannak, kurvulunk ezerrel?
Valami ilyen hülyeségek lehettek bennem is tudat alatt, de aztán rájöttem: vakvágány. Ugyanis teljesen világossá vált számomra hamarost, hogy (igen, emberek, van ám ilyen: csak tessék nagyon alaposan elmélyedni a U2 "Pop" című albumában, és majd meg tetszik érteni, mire gondolok) rosszul hallgatom ezt a lemezt.
Ennek oka pedig vélhetően az volt, hogy -- paralell: Discotheque vs. Velvet Dress -- először a Spiralling című dalukba futottam bele, ami kb. olyan, mint egy Human League-demo 1983-ból, amit aztán 20 évvel később hangszereltek újra. Első dalként egy albumon -- tudom, a CD-k világában ennek már nincs értelme, hiszen olyan sorrendben hallgatjuk meg a dalokat, ahogy akarjuk, de mégis: hogy mi egy első dal egy albumon, az még most is mérvadó: koncept jellege lehet -- ez azt jelentené, hogy a Keane radikálisan újat hoz, zsákba dobja a Hopes and Fears-t meg az Under the Iron Sea-t, megcélozza a nyolcvanas évek szintis effektjeit, aztán woooooh!
Miután kezdtem gyanakodni, hogy ez teljesen kizárt, hát meghallgattam úgy is a lemezt, hogy a második dallal kezdtem. Helyre is ugrott egyből a világ egyből. Így aztán rá is jöttem gyorsan, hogy ez az album sokkal jobban kötődik a korábbi Keane-lemezekhez, mint elsőre hittem. Ott vannak, mégha néha rejtettebben is, azok a kararkterisztikus Keane-dallamok, amiket szeretünk és tisztelünk bennük, lásd: Lovers are Loosing, Again and Again, Better Than This. Vannak kifejezetten kontinuus dalok, mint pl. a címadó dal, vagy a You Dont See Me, a zseniális Playing Along, a Black Burning Heart, a Love is the End. Amivel nem tudtam megbarátkozni, az a You Havent Told Me Anything -- na bumm: az Achtung Baby-ről is rühellek egy dalt 17 éve: a ...Wild Horsest, de attól még a BABY egy zseniális lemez.
A Perfect Symmetry nem zseniális Keane-album (az Under the Iron Sea pl. az). A Spiralling sem rossz -- de nem ezen a lemezen és nem első dalként. Tessék a végére tenni, vagy kislemez B-oldalra, hogy egy régi kifejezést használjak, ami mára már értelmetlen, de a jelentése azért még mindig egyértelmű.
Ez a lemez egy inperfect symmetry -- de attól még nagyon jó.
(PS.: Ha valaki mégsem tudna megbarátkozni az albummal, hallgassa meg a Keane "Little Broken Words" c. 2006-os "B-oldalas" lemezgyűjteményét. Az olyan, amit vár tőlük. Csak hát "B".)
Tracklist:
1) Spirraling
2) Lovers Are Losing
3) Better Than This
4) You Haven't Told Me Anything
5) Perfect Symmetry
6) You Don't See Me
7) Again and Again
8) Playing Along
9) Pretend That You Alone
10) Black Burning Heart
11) Love Is the End
https://www.youtube.com/watch?v=j0kp-FjpdGA
Patkánykodások