Majd, ha egyszer az apád vért okádva hal meg a karjaid között, mert annyi szerencséje sem volt, hogy méltósággal elaludjon. Majd, ha egyszer becipeled a 40 kilóra összerohadt testét a nyári konyha elől, ahol megszűnt élni, és leteszed az ágyra, miközben az anyád a fájdalomtól vonyítva kap idegösszeroppanást, neked pedig kiroppan a térded a helyéről, amikor ezt a törékeny, de holtsúlya miatt kétszer olyan nehéz madártestet leteszed az ágyra. Majd, amikor a vonagló édesanyádat ölelgeted napokon át, mert valakinek muszáj épelméjűnek maradni ebben az iszonyatban. Majd, amikor megfogod
(a ravatalon)
apád jéghideg kezét, és megcsókolod a homlokát. Majd, ha napokig anyáddal alszol, mert 42 év házasság után azt álmodja minden éjjel, hogy a férje hívja őt magához, és hajnalonként arra ébredsz: téged markol, mikor azt hiszi, élete társa az.
Akkor visszavonhatatlanul emberré leszel, mert az összes ostoba sérelmed, ami addig buta kamaszként, vagy vélt felnőttként hittél, értékelhetetlenné és semmivé válik.
Mert megint kitéptek valamit belőled, ami visszaforraszthatatlan.
Kitépetett a vér által saját önmagad.
***
Állok apám sírjánál. Az előbb tettem friss virágot az edényekbe, meg tiszta vizet. Miután végzek ezzel, rendszerint beszélek hozzá. Hallja, hiszen bennem létezik.
Hallja, hiszen hallom magam.
És én siránkozok neki/nekem. Olyan dolgokat mondok el, amiket soha nem mondtam volna, amíg élt.
Szerettem őt, sokszor gyűlöltem, de mégis hiányzik, mert ő (volt) az apám.
Állok a sírjánál és szégyellem, hogy nyafogok. Könnyebb neki, a már száradó csontváznak, kiadni magamból a rettegést, semmint tenni ellene. Szégyellem magam, hogy ilyen fia van. Szégyelltem valaha, hogy ilyen apám van.
Azt hiszem, mindketten tévedtünk, csak későn jöttünk rá.
…Az apád sírjánál nincs katarzis, nincs feloldozás, talán csak, ha elsírod magam, de ez is álságos, hiszen őt nem hozod vissza, neked nem lesz jobb, csak sós víz folyik sós sejtek közül, és csak nézed a sírját és arra gondolsz: bár hihetnél abban, hogy ott lebeg feletted, hogy egyszer megcirógatja a vállad, és megbékélt veled a síron túl, mert soha, de soha nem mondtátok azt egymásnak: szeretlek.
***
Ma 7 éve ilyenkor halt meg az apám
Patkánykodások